Őskori DNS-elemzés írta újra a germán és kelta nyelvek terjedésének történetét

Koppenhágai és leideni kutatók több mint 4500 ősi európai ember DNS-ét elemezték, köztük több mint 700 újonnan szekvenált egyénét. Két, a Nature-ben megjelent tanulmányukban a germán és a kelta nyelvek őskori terjedésére vonatkozó elméleteket teszteltek először konkrét adatokkal.

Germán nyelvek Skandináviában azt mutatják, hogy négyezer évvel ezelőtt egy újabb, szintén sztyeppei eredetű csoport jelent meg Kelet-Skandináviában, valószínűleg a Balti-tenger túlpartjáról. Ez a népesség leszármazottai révén a későbbi germán nyelvű népek többségében kimutatható, ezért a kutatók szerint ők hozhatták magukkal a germán nyelvek elődjét, mintegy 800 évvel később, mint eddig gondolták.

A népvándorlás korában fordított irányú mozgás is történt: Észak-Németországból és Dél-Jütlandból angolszász rokon csoportok települtek vissza Dánia és Dél-Svédország területére, ahol éppen formálódott az óészaki nyelv. Norvégiát ez alig érintette, a nyelvi változásokban mégis részt vett, ami arra utal, hogy a nyelvek a népmozgások mellett a közösségek közötti kulturális kapcsolatokon keresztül is terjedtek. A kelta nyelvek esetében a genetikai adatok leginkább a közép-európai eredetet támasztják alá: 3200 és 2800 évvel ezelőtt az urnamezős kultúrához köthető népesség nyugatra, Franciaországba, Britanniába, majd Észak-Spanyolországba terjeszkedett. Egy korábbi, nagyjából 3800 évvel ezelőtti, délnyugat-európai vándorlás viszont részben az atlanti eredetet is alátámasztja, így a folyamat valószínűleg összetettebb volt.

A kutatók hangsúlyozzák, hogy az ősi DNS önmagában nem árulja el, milyen nyelven beszéltek az egyes emberek. A népmozgások régészeti és nyelvészeti adatokkal való összevetése viszont egyre pontosabb tesztelést tesz lehetővé.