Nyolcvan év után újra látható az ókori Apolló-szobor Budapesten

A Magyar Nemzeti Múzeum újkori gyűjteményében, egy 1961-es leltárkönyvben „patikaszoborként” szerepelt a 56 centiméter magas bronzalak. A restaurátorok és régészek munkája nyomán derült ki, hogy valójában a második világháborúban eltűnt ókori Apolló-szobor. A múzeum legkorábbi darabjai közé tartozik, 1825 előtt került az intézménybe, első tudományos közlése pedig 1894-ben jelent meg.

Az 1894-es közlés szerint a szobor valószínűleg Pécs, azaz a római kori Sopianae területéről származik. A háború előtt a régészeti kiállítások kiemelt darabja volt, a háború utáni zavaros múzeumi viszonyok miatt azonban az újkori gyűjteménybe került, és korát évtizedekig nem sikerült pontosan meghatározni. Az ókori bronzművesek a belül üreges, vékony falú öntvényt indirekt viaszveszejtéses eljárással készítették, a testrészeket külön öntötték, majd forrasztással illesztették össze.

A ruhátlan ifjút ábrázoló alkotás a Krisztus utáni 2. század második felében, az Antoninus-korban készült, a kithara-énekes Apolló típusát követi. Ezüstlemezzel borított szemei a sötét bronzszínű arcon különösen élénken hatnak. A kithara-énekes Apolló a rendet és a civilizáció diadalát jelképezte. A középméretű bronzszobrok ritkák, mert készítésük rendkívül költséges volt. A műalkotás november 4-től egy hónapig a Kelet és Nyugat határán című régészeti kiállítás 6-os termében látogatható.